Halat sajttal? Inkább meghalok!

Halat és sajtot együtt fogyasztani magyar embernek nemcsak hogy nem lehetetlen, de sok finomság juthat rögtön az eszünkbe. Gondoljunk csak egy jó csőben sült harcsára tejföllel és sajttal, vagy csak egy egyszerű tonhalas szendvicsre. De nem ám így Olaszországban!

Ha egyetlen étkezési szokást kellene a világ konyháiból megemlítenem, amit szinte vérrel írtak a gasztronómia nagykönyvébe, akkor az olaszok viszolygását írnám a sajt és hal együtt fogyasztásától. És ami korábban csak városi legenda-szerű, hallottam-már-róla történet volt számomra, egy torinói látogatásom során valóságos, soha el nem felejthető élménnyé testesedett.

Torinói történet

Történt még valamikor a 2000-es évek közepén, hogy egy üzleti látogatásom során az utam Torinóba vitt. Egyik este az Olaszhonhoz képest nem túl ígéretes étkezési lehetőségeket feltérképezvén üzlettársammal együtt egy kedves belvárosi étterembe tévedtünk.

A pincér – mosolygós, köpcös ötvenes férfi – készséggel tolta elénk a hevenyészve angolra ferdített étlapot, és néhány Si-si kísérte bólogatással erősítette meg amit már amúgy is tudtunk: a mediterrán térségnek nem erőssége az angol nyelv ismerete.

A menüt végigböngészve én tenger gyümölcsei rizottót (risotto frutti di mare) rendeltem, az üzlettársam valamilyen paradicsomos tésztát választott. Nem igazán fontos maga az étel, a történet szempontjából a lényeg csupán abban rejlik, hogy én halas (pontosabban tengeri) ételt ettem, ő pedig nem.

10-15 perc múlva annak rendje és módja szerint megérkeztek a fogások – nemcsak jól néztek ki, de az illatuk is fennséges volt. A pincér bólintott még kettőt, térült-fordult, és hamarosan egy tál frissen reszelt parmezánnal tért vissza.

– Formaggio[ejtsd: formáddzsó]? – kérdezte, amivel félreérthetetlenül arra célzott, hogy szeretnénk-e sajtot az ételünkre.

Mindketten mosolyogva bólintottunk, persze hogy szeretnénk.

De ahelyett, hogy az eddigiekhez hasonló pozitív hozzáállással megszórta volna az előttünk fekvő tányérokat, láthatóan ez volt az a pillanat, amikor már sokat megélt pincérünket sikerült olyan helyzetbe hozni, amit a homlokára írt ráncokról ítélve, felszolgáló pályafutásának eddigi három évtizedében még nemigen tapasztalt.

Esetlenül botorkált az üzlettársam mellé, megszórta sajttal a tányérját, majd félig jó szándékkal telve, félig már az elkövetkezendő horrortól tartva, jó étvágyat kívánt neki.

Ezután aggódva nézett körül, valami láthatatlan lénytől várva segítséget az apró és meghitt hangulatú étteremben. Majd miután senki sem jött a segítségére, végül mellém tántorgott. Köhögött, prüszkölt, nézett mindenfelé, de csak nem akarta a sajtot a rizottómra szórni.

Mutogatott és hadovált még ezt azt – bevallom nem értettem, hogy mit akart. Egy szentimentális olasz családi trilógia minden érzelmét felvonultatta ott egymagában, és habár valamilyen szinten értem az írott vagy tagoltan ejtett olaszt, egy érzelmi drámával nemigen tudok mit kezdeni. Ekkor látva, hogy nem értünk szót, olyat tett, ami számomra ezt az élményt valóban a felejthetetlen kategóriába sorolta.

– Scusi, scusi! – kiabálta hangosan, felverve az öt-hat asztalnyi étterem meghitt nyugalmát. Majd amikor már minden létező vendég őt figyelte, aggódva kérdezte a jelen lévő honfitársait, akad-e valaki, aki bírja az angol nyelvet.

Miután a mellettünk lévő asztalnál egy férfi bólogatott, pincérünk hálálkodva odaszaladt hozzá, és megkérte, hogy legyen szíves fordítani.

A sajtos tálat ekkor tette le először a kezéből, szigorúan a szomszéd asztalra, majd mellém állt és letérdelt.

Igen, letérdelt. Mintha legalább a kezemet akarta volna megkérni, közvetlenül mellettem térdelt a földön, az étterem közepén. Közben már természetesen mindenki, aki jelen volt minket nézett.

A másik férfihoz kiabált, keresztül az asztalunkon, kérve hogy fordítson, az meg angolul adta nekem elő, hogy mire is ez a nagy felhajtás.

– Kedves uram! – fordított az idegen vendég. – Csak azt szeretném mondani, hogy ha tényleg sajtot kér a rizottójára, akkor én adok Önnek. De tudnia kell, hogy Olaszországban nem szokás a halas ételekhez sajtot enni. Ezért nagyon szépen megkérem, ha csak lehetséges, és ha csak nem ragaszkodik hozzá, ne kérje tőlem, hogy ezt kelljen tennem!

Mit tudtam volna tenni? Rómában légy római, tartja a mondás, és ha Róma nem is volt, de az ország azért stimmelt. Persze szuper lett volna az a kis parmezán a rizottóhoz, de nem akartam én sem lelki nyomorékká tenni a szegény pincért, sem megsérteni bármilyen helyi szokást, így mosolyogva bólintottam. Na meg persze a tucatnyi helyi vendég szeméből sem azt olvastam ki, hogy ebben a társalgásban az én oldalamon állnának.

Ne feledd: Olaszországban halat sajttal – soha!

A történet tanulsága csupán ennyi. Ez a szokás – ki tudja miért – annyira beleivódott az olasz kultúrába, hogy halat és sajtot – illetve úgy általában tejterméket – nem találsz együtt az étlapon, és ahogy láthatod, még csak meg sem szórhatod sajttal a halas tésztát. Ha igen, mindenki rögtön tudni fogja: nem vagy olasz.

Hogy ez a történet kellemetlen vagy negatív érzést hagyott volna bennem? A legkevésbé sem. Megérteni nem értem ezt a szokást, de elfogadom, és az ilyen szintű ragaszkodás valakinek az elveihez, a kommunikációnak ez az élettelisége csak még inkább szimpatikussá teszi nekem ezt a kultúrát.

Megjegyzés: a történet teljesen valós, a képen látható tonhalas tészta – sajt nélkül – a saját alkotásom. Recept a linkre kattintva olvasható.