Kisvendéglő a Hargitához – Gyöngyszem Békéscsabán

Rögtön belecsapok a közepébe: a Kisvendéglő a Hargitához egy igazi kulináris gyöngyszem Békéscsabán, amit feltétlenül érdemes kipróbálni. Ha a környéken jársz, melegen ajánlom, de akár még az is megfontolandó, hogy csak ezért az élményért távolabbról, akár Budapestről leutazzon az ember.

És nem, ez nem reklám. Vagyis a saját pénzemből fizettem, amit fogyasztottunk, és a saját véleményemet és tapasztalatomat írom le róla.

Miért nem hallottunk róla?

Őszintén szólva teljesen véletlenül találtunk rá a békéscsabai „Kisvendéglő a Hargitához”-ra. Arra volt dolgunk, és a Dining Cityt ettől függetlenül lapozgatva vettem észre a láblécben, hogy békéscsabai ajánlatuk is van. Kipróbáltuk, és nagyon nem bántuk meg.

De ilyenkor azért eszembe jut, hogy mennyire nem feltétlenül fair mindig az online marketing világa. Mert erről az étteremről, ahová tényleg élmény volt betérni, soha életemben nem hallottam. Ezzel szemben más – sajnos az én tapasztalatom szerint erre nem feltétlenül érdemes – vidéki éttermek pedig országos hírnévvel futnak és csábítják a gyanútlan étteremjárókat.

Mindenesetre itt az ideje, hogy te is megismerd, mit tud ez a hely. Lássuk hát, hogy mit tapasztaltunk, milyen volt a kiszolgálás és az ételek.

Kisvendéglő a Hargitához: egy falat régi Erdély

Először is szögezzük le a legfontosabbat. Ez nem egy divatos, modern, „haladó” étterem. Itt nem szuvidolják az újragondolt szarvasgombás csirkepaprikást, itt nem soha nem hallott és legalább ötezer kilométerről szállított alapanyagokból alkotnak.

Egyszerűen hagyományos ételeket főznek. De azt nagyon jól. Ami pedig szerintem kincs a mai világban. Na nem azért, mintha a haladó ételekkel bajom lenne – azok is rendben vannak. Hanem sokkal inkább azért, mert ma már egyre inkább kihalnak azok a helyek, ahol a hagyományos ételek bemutatása valóban a hagyományos ízekről szól, és nem egyfajta kitekerten, kényszerből újra és újraértelmezett gasztrosznob erőlködésből vagy turistacsalogatásról. Utóbbira lásd például a kedvencem, a budapesti karácsonyi vásáron felszolgált csirkegulyásos lángost – na de ez más téma.

Visszatérve a Hargita kisvendéglőhöz, ez a fajta jó értelemben vett hagyományőrzés jön le az egész étteremről is. Talán az első hely, ahol nem éreztem nyomasztónak a régi tárgyakat a falon. Mert megvolt a céljuk, és még ráadásul tisztán is voltak tartva. Szóval ne az olajszagú, zsírfoltos, lustaságból megfáradt hagyományőrzésre gondolj, hanem hogy egy órácskára kiszakadhatsz a modern világból, és valamikor száz, százötven évvel ezelőtt – vagy igazából amikor csak szeretnéd -, Erdélyben érezheted magad.

A kiszolgálás

Még mielőtt leírnám, mit fogyasztottunk, egy pár szó a kiszolgálásról. Mert szerintem legalább annyira meghatározó része minden vendéglátóhelynek az, ahogy felszolgálnak, mint amit felszolgálnak.

És itt erre sem volt panasz. Amint beléptünk a helyiségbe, azonnal és kedvesen fogadtak minket, és bár volt foglalásunk, de az üres asztalok közül felajánlották, hogy üljünk nyugodtan ahhoz, amelyik a legkedvesebb számunkra.

A pincérünk is rendkívül udvarias és segítőkész volt. Nem csak folyamatos mosollyal szolgálta fel az újabb és újabb fogásainkat (sajnos ma már ez is nagy szó önmagában), de valóban hasznos tanácsokkal és ajánlásokkal segített eligazodni a kínálatban.

Sőt, a desszerteknél… de erről majd később.

Itt szúrom viszont be, hogy amikor második alkalommal ide látogattunk, akkor sajnos már nem ugyanezt az élményt kaptuk. Az étterem akkor tele volt, a pincérünk is más volt, és önmagában a kedvességgel nem volt hiba, de a kutyafuttában – sokszor szó szerint rohamléptek közben hátrafordulva – felvett rendelések, a vendéggel erőteljes érzékeltetése annak, hogy mennyire elfoglaltak, na ez már az az élmény, ami sajnos a magyar vendéglátóhelyeken szokásos, számomra nagyon nem pozitív, és erős csalódásként éltük meg.

Harmadszor is visszajöttünk, és ugyanazt a kedvességet és profizmust tapasztaltuk, mint először. Egy kis botlás a második alkalommal, ami mindenkivel megesik. De a lényeg, hogy teljes mértékben tudom továbbra is ajánlani az éttermet.

Az ételek

Nem mondom, hogy végigettük a menüt, de nem keveset fogyasztottunk. Egyrészt hogy legyen rálátásunk, amikor véleményt és ajánlót írunk az étteremről, másrészt – na persze mert másrészt nyilván mi is szeretjük a hasunkat.

Leves és előétel

Levesnek egy paraszt csorba levest próbáltunk húsgombóccal. Nemcsak hihetetlenül ízletes volt a csorba leves kötelező savanykás ízével, de egyben kiadós is. Habár mi most modern korunkban nem ezt az utat követtük, de teljesen reális volt, hogy ez a leves önmagában is – talán egy desszerttel – teljes értékű étkezést biztosíthatott valaha. De akár itt is, ha az ember nem akar kirúgni a hámból, rendeljen csak egy ilyen levest, és a nagyobb adaggal a három hatalmas húsgombóccal garantáltan jóllakik!

Előételként megkóstoltuk a padlizsánkrémet téli zöldségekkel és vajjal, mint másik klasszikus erdélyi fogást. És habár a téli zöldségként hirdetett balzsamecetes zöldsaláta egyetlenként a látogatásunk során kilógott a hagyományos ízek sorából, de maga a padlizsánkrém kellemesen füstös ízével isteni volt. Ízvilágra valahol félúton az itthon hagyományosnak mondható, majonézes változat és a közel-keleti babaganus között. Számomra meglepő volt a vaj felszolgálása hozzá, sosem ettem még padlizsánkrémet és vajat együtt, de a friss pirítóson ezek mondhatom nagyon jól megfértek egymás mellett!

A főételek

A főételek közül két vaskosat választottunk, na persze nem mintha ez a hely a könnyed fogásairól lenne híres. A resztelt kacsamáj velővel, pirított burgonyával kifejezetten erőteljes ízvilágot képviselt, azt kell mondanom, hogy lehet akár megosztó is. De aki szereti a velőt és a hagymás májat – mint én -, annak merem melegen ajánlani! Tényleg csak melegen, a maradékot otthon hidegen próbáltam, de az már nem hozta az eredeti élményt.

Másik választásunk a konfitált vaddisznó oldalas volt pirított puliszkával és erdei gombaraguval. Maga a vaddisznóoldalas zseniálisra sikerült, puha omlós hús, amit élvezet fogyasztani. Az erdei gombaragu enyhén édeskés, amolyan barbecue-jellegű egyéni karakterével nagyon jól ment a húshoz. A pirított puliszka pedig egyenesen isteni köret, szerintem a legjobb tálalási módja ennek az egyszerű, de mégis nagyszerű kukoricakásának.

A desszert duplán csodás élmény volt

A desszertek soránál aztán ismét megtapasztalhattuk, milyen kedves is a kiszolgálás a Hargita kisvendéglőben. Nemhogy sok volt az étel, be sem bírtuk fejezni, amit eddig rendeltünk, így el kellett csomagoltatni. De nem távozhattunk desszert nélkül, legalább az erdélyi túrófánkot, a papanasit ki kellett próbálnunk.

A pincérünket kérdeztük az adagokról, illetve hogy mi lehet még finom. És ahogy látta, hogy a mennyiséggel küszködünk ugyan, de alapvetően érdeklődőek vagyunk, felajánlotta, hogy készítenek nekünk egy feles desszerttálat. Fél adag papanasi cukros tejföllel és áfonya lekvárral, és fél adag csörögefánk házi lekvárral. Számomra ez olyan szintű gondoskodás, ami az egekbe emelte az itt kapott kiszolgálási élményt, és amit manapság sajnos kevés helyen tapasztalhatunk meg. De ahogy följebb említettem, második alkalommal sajnos már itt sem volt ebben részünk.

Meg kell hogy mondjam, mindkettő isteni volt. Papanasit sosem ettem még korábban, de a könnyed, kétrészes túrófánk zseniális volt a hihetetlenül krémes cukros tejföllel és a zamatos áfonyalekvárral. A csörögefánk pedig életem legjobbja volt. Nem az a száraz, töredező kartonpapír, ami őszintén bevallom sosem ízlett, hanem valami mennyeien puha, mégis formáját megtartó fánkélmény, amiért mindenképpen javaslom ezt a desszertet is kipróbálni!

Na és még egy plusz pont. A cukros tejföl valami annyira mennyeien krémes volt, hogy azt gondoltuk, házi. A pincérnél érdeklődve kertelés nélkül elmondta, hogy ez bizony bolti tejföl, még a márkát is elárulta. Elmondása szerint kísérleteztek korábban házi tejföllel, de annak mindig van egy kicsit jellegzetes, egyedi íze, és megosztó volt a vendégek között, ezért tértek át erre a változatra. Mindent a vendégekért – már eleve szimpatikus hozzáállás. De magyarázkodás helyett ilyen őszinteséggel bevállalni egy „gyengeséget” – merthogy azért a házi vagy legalább valami speciális tejföl csak jobban hangzott volna, mint egy általunk is az első szupermarketben megvásárolható márka -, le a kalappal!