Anyukám mondta gyorsteszt meglepő eredménnyel (vélemény)

Hírnévkeltés tekintetében biztosan nem kell panaszkodnia az encsi Anyukám mondta étteremnek: a Budapesttől 217 km-re lévő, borsodi (pontosabban abaúji) kisvárosban található vendéglátó egységről a gasztronómiát kedvelők többsége országszerte hallott. De vajon mire számíthat igazából, aki ide betér?

2023-as Anyukám mondta tesztünkben egy rövid, mindössze két ételt tartalmazó fél órás kóstolásra ugrottunk be, amit saját költségből fedeztünk (vagyis a cikk nem reklám). Tehát ez az Anyukám mondta vélemény semmiképp sem a teljes étlap végigkóstolása és többszöri látogatás után alakult ki, de mindenképpen őszinte és teljes mértékben önálló; semmiféle hírnév, Bib Gourmand díj vagy hasonló nem befolyásolt bennünket. Egyszerűen betértünk egy étterembe, rendeltünk, ettünk, és leírjuk, hogy hogyan éreztük magunkat.

Anyukám mondta gyorsvélemény

Amolyan TLDR itt az elejére, vagyis ha nem akarod a teljes cikket végigolvasni, akkor pár mondatban elmondom a lényeget.

Az anyukám mondta étteremben finomat ettünk, de a hírnévhez kapcsolt előzetes elvárásokhoz képest az összkép csalódás volt. Legfeljebb középszerű kiszolgálás, egy ingencsak meglepő, elkapott megjegyzés a személyzettől, és hűvösnek mondható légkör. Ha legközelebb Encsen járok, akkor szívesen betérek egy jót enni, de semmiképp sem gondolom, hogy ez az étterem az, ahová – ahogy korábban hallottam – Budapestről önmagában megérné lejárni.

Figyelem! A számomra legmegdöbbentőbb, véletlenül elkapott beszélgetésről, ami sajnos nagyon sok mindent elmond egy helyről, a cikk alján írok.

Langyos fogadtatás

Ahogy írtam, ez egy személyes vélemény. Nehéz konkrétumokba önteni azt, hogy az embernek milyen érzése van egy étteremben. Ez nem mindig kézzelfogható tettekben vagy mosolyban mérhető, egyszerűen érzed. Szerintem kedves olvasó pontosan tudod, hogy mire gondolok.

Egy álmos hétköznap délben érkeztünk. A bejárattal szemben lévő bárpultban foglalatoskodó munkatárs még legalább 1-2 percig látványosan elfoglalta magát valami fontos feladattal, miután kérdő tekintetű téblábolással próbáltuk az előtérben jelezni, hogy megérkeztünk. Na ez az, amire az ember 2023-ban azt mondja, hogy egy kicsit többet várna el még egy átlagos helyen is.

A személyzet azért alapvetően kedves volt, de mivel nem foglaltunk asztalt, ezért először még az sem volt biztos, hogy leülhetünk. Nekem nem tűnt telinek vagy túl élettelinek az étterem, végül is kerítettek nekünk egy asztalt. Ez nagyjából a bejárat mellett, valahol félúton az étterem hangulatosabb része és a pincérek felvonulási területe között volt.

Sajnos a mi asztalunk inkább egy hűvös átjáróház érzését adta. A pozitívuma az volt, hogy közvetlenül a pizzakemence mellett helyezkedett el, így étkezés közben – na meg persze a saját ételünkre várva – élőben nézhettük, ahogy a finom pizzákat készítik.

Az ételek finomak voltak

Sokat nem rendeltünk, nem ettük végig az étlapot. Egy napi levest (savanyú káposztás malacleves) és egy crudo & grana pizzát rendeltünk, illetve két kávét.

Maga a leves finom volt, de egy érdekes epizód az elejét elrontotta. A pincér ugyanis teljesen mást hozott először, mint amit rendeltünk. Viszzaküldtük, és végül megkaptuk, amit kértünk.

A crudo & grana pizza egy olasz klasszikus, és egészen jóra sikerült. Nálam a sonkás rukkolás pizza receptemben találsz hasonlót. Az Anyukám mondta étteremben a kisült, szószos pizzatésztára frissen szeletelte a pizzaséf a pármai sonkát, szórta meg friss rukkolával, és reszelt rá érett olasz sajtot. Összességében csodálatos pizzatészta, nagyon jó összhang, bár a sonka és sajt ízének erőteljessége nekem kicsit kevés volt ehhez a pizzához.

Legfeljebb középszerű kiszolgálás

Ahogy a cikk elején felvezettem, a kiszolgálás legfeljebb középszerű volt. Persze nem mindegy, mihez viszonyít az ember – egyáltalán ne bunkó vagy modortalan alkalmazottakra gondolj. De egy országszerte ismert, Michelin-kistestvér díjat kapott helytől én ennél többet vártam volna.

Első pontként lásd a korábban már leírt tévedést: nem azt hozták, amit rendeltünk. Persze mindenkivel előfordul, hogy hibázik, na de itt már nekem kicsit túl sok a negatív véletlen.

Sajnos az összképen az sem segített, ahogyan fogadtak minket. Emberileg kedvesen, de mégis legalább egy perc teljesen felesleges megvárakoztatás után.

Ami a legfurcsább epizód volt, hogy amikor az ételekkel végeztünk, a pincérünk az asztalunk mellett elrohanva pár méterrel arrébb megállt, és szó szerint a szomszéd helyiségből visszahajolva odavetette, hogy kávét kérünk-e. Teljesen helyénvaló viselkedés egy egyetemi kollégiumban, nem annyira odavaló semmilyen étterembe, hát még egy híresebbe.

De számomra ugyanekkora csalódás volt, amikor első választásomról – ami kakaspörkölt lett volna – kiderült, hogy az éppen nincs. Nem kérdeztem végig az étlapot, nem tudom, hogy hány étel nem volt még aznap kapható. De nem értem, ha egy étel nincs, akkor egy jó étteremben azt miért nem lehet az étlapról levenni, vagy legalább előre jelezni a vendégnek.

Miről beszéltek az alkalmazottak?

Végül álljon itt az az epizód, amit véletlenül sikerült elcsípnem, de számomra meghatározta az alapvetően hűvös érzést és véleményt az Anyukám mondta étteremmel kapcsolatban.

Mintha egy másodosztályú film elcsépelt forgatókönyvében tervezték volna meg, a WC-ből kijövet a legjobb időzítéssel, véletlenül kaptam el ezt a beszélgetést. Talán magukba folytják az alkalmazottak, ha éppen 5 másodperccel hamarabb jövök ki, és látják, hogy ott vagyok, vagy lemaradok az egészről, ha 5 másodperccel később jelenek meg.

Ahogy kiléptem a mosdóból, az alábbi beszélgetésfoszlány ragadott meg, ami az előtérben jelen lévő – és mellessleg éppen leginkább unatokzó – három munkatárs között zajlott:

– … mit írjak akkor meg? (a mondat elejét nem hallottam – de ez nem is érdekes.)

– Leginkább a felmondásomat.

– Na azt nekem is megírhatnád lassan, úgy érzem.

Ezt először hangos, majd engem meglátva visszafojtott nevetés követte.

Félreértés ne essék, egy alkalmazottnak joga van a felmondását megírni, vagy csak arról beszélni. De azt gondolom, hogy amikor egy helyen – legyen az étterem vagy bármilyen más vállalkozás – az alkalmazottak már csak egyáltalán azon gondolkoznak, hogy felmondanak, akkor ott valami baj van.

Ha más nem azért, mert egyszerűen rávetül az egész helyre, a hangulatra, a kiszolgálásra, amikor a munkatársak nem teljes lelkesedésből, nem a vendég kiszolgálásának és örömszerzésének céljával, hanem legfeljebb unalommal kevert pénzkereséstől motiválva végzik a munkájukat.

Ha pedig ezt még nyilvános helyen hangosan megosztják, akkor nem kell csodálkozni, ha a vendég nem egy országos hírű étteremben tett látogatás után érzett elégedett mosollyal, hanem egy középszerű vidéki vendéglőből „ettünk valamit, de most már menjünk inkább haza” érzéssel távozik.