Gasztrosznobbia

Szerző: Vegyes
Haute cuisine

Gasztrosznobbia nem létezik az értelmező szótárban, ne is keresd. Én találtam ki. Mégis itt van közöttünk. Mindenhol. Gasztroblogokban, éttermekben, éttermi kalauzokban, a Facebookon és sokszor még a gasztronómiai magazinokban is.

Volt már olyan érzésed egy receptet olvasva vagy egy étel fényképét nézve, hogy “Á…, ez nem is nekem szól“? Vagy hogy ilyet én úgysem tudok otthon csinálni? Vagy esetleg egy éttermi kritikát olvasva éreztél valami olyasmit, hogy miről is beszélünk most, amikor egy előétel nagyjából a gyerek havi kajapénze?

De mi az a gasztrosznobbia?

Egy dolgot tisztázzunk. A vendéglátásnak, éttermeknek lehet egyik célja az, hogy olyan ételkölteményeket varázsoljanak a vendégek elé, amit otthon azok nem tudnak elkészíteni. Ez nemes cél, ha nem öncélú, hiszen színházba is talán azért megyünk néha, mert a szomszéd falakon áthallható esti szappanopera már nem elégíti ki a kultúra iránti vágyunkat.

De amikor ez a gasztronómiai magamutogatás öncélúvá válik, amikor az éttermi kalauzok és a legjobb étterem versenyek nemcsak hogy az átlagember számára anyagi értelemben elérhetetlen helyeket sztárolják nyakra-főre, de megpróbálják a tudatunkban egy olyan éttermi kultúra csíráját elültetni, ahol az egész a kivagyiságról, a felvágásról, de semmiképp sem az ételek, az evés valódi élvezetéről szól, akkor ott szerintem valami baj van.

Az, hogy éttermi kritikát itthon szinte csak “ezüstevőeszközös” éttermekről olvashat az ember, ahol minimum “Bőrén sült fogasderék”-nak nevezik az egyszerű sült fogast, vagy éppen az előételek sorát a magyar értelmező szótárban amúgy nem szereplő marinált tonhal nyitja – talán a pácolás túl pórias lett volna a közönségnek -, nem normális.

Ilyenkor bizony visszasírom azokat az időket, amikor New Yorkban éltem. Ha valahol, hát akkor odaát szép számmal teremnek a sznobok, mégsem volt az embernek olyan érzése, hogy ha nem 10.000 dollárért vesz Martinit benne másfél karátos gyémánttal, akkor bárki is kevesebbnek nézné. A Zagat Guide New York-i éttermi kalauzban kedvedre csemegézhettél a jobbnál jobb éttermek között, akár több ezer dollárt, akár csak egy meghitt vacsorát akartál elkölteni.

Macaron

Macaron – Gasztrosznobbia egyik jelképe

Ugyanígy a gasztroblogok. Mindenkinek joga van azt főzni otthon, amit akar. Joga van a macaron elkészítésének képességében lemérnie a főzni tudását, és persze minden joga megvan ahhoz, hogy ezt az interneten megossza másokkal. De azért ilyenkor elgondolkozom azon, vajon az az ember, akinek az értékrendjében tényleg a macaron elkészítése jelenti az igazi fokmérőt, az vajon tényleg boldog-e? Vajon tényleg valódi életcélja a macaron készítés, vagy talán csak éppen meg akar felelni valakinek vagy valakiknek, miközben egyáltalán nem a saját életét éli?

Végül a magazinok, szakácskönyvek is sorba állhatnak a gasztrosznobbia napon érlelt bébiananásszal és hűvös folyami halikrával intarziázott, alaszkai jégborban pácolt hízott foágrával kirakott kapujában – persze itt is tisztelet a kivételnek. Az esztétika fontos – de még milyen fontos – a gasztronómiában is. De amikor a képen az ital habja csak a szappantól lesz kívánatos (ételfotós trükk – ha nem tudtad volna 🙂 ), amikor libamáj vagy bélszín alá nem adják egy receptben, vagy ha a palacsintát is olívaolajon sütik, és közben neked otthon esélyed sincs arra, hogy a képeken bemutatott receptet előállítsd, akkor felteszem magamnak a kérdést: kiről is szól a dolog valójában? Rólam vagy a főszerkesztőről?

Az evés és a főzés élvezete

Enni kell. Ez tény. Nem tudunk rajta változtatni. Tehetjük ezt apatikus hozzáállással, lehetőleg mindig a legolcsóbb, legsilányabb élelmiszereket magunkba gyűrve. Tehetjük persze a ló túloldalára átesve is: a parasztos puliszka szóra fintorogva, miközben kisujjunkat elegánsan eltartva polentát rendelünk az éppen menő budai étteremben, magunktól legalább kétméternyire elszállva.

Flora Danica étkészlet

Flora Danica – a világ egyik legdrágább porcelánja

De kérdem én: vajon tényleg erről kell szólnia az ételnek? Vajon a receptjeinkkel, az étkezési szokásainkkal tényleg másoknak kell mutogatnunk, hogy milyen menők is vagyunk? Vajon az ilyen ételek és éttermek kizárólagos bemutatásával azt az érzést kell-e mindenáron elhitetni az átlagemberrel, hogy ő már csak attól kevesebb, hogy nem minden nap efféle csodákat pakol a szájába?

Sőt, tovább megyek. Vajon akinek gasztrosznobbia ködfelhője gyakran borítja el a tudatát, annak minden reggel aranyszállal átszőtt pirítós virít a Flora Danica reggelizőtányérján? Vagy talán jól érzem, hogy többségük otthon inkább olcsó IKEÁs késsel keni a vajat a párizsis kenyérre, hogy az így megspórolt pénzből aztán néha hétvégén eljátszhassa a trendit?

Szóval a gasztrosznobbiával nem az a baj, hogy különleges ételek, különleges receptek kerülnek terítékre. Ezek is kellenek a maguk helyén, hiszen ha az esztétika kiveszne a gasztronómiából, az talán egyben a kultúránk hanyatlását is jelentené.

Gasztrosznobbiával csak annyi baj van, hogy egyesek azt próbálják sugallni, hogy ez az egyetlen igaz út a gasztronómia világában. Hogy nem kultúrember az, aki nem szór el urasan ötven ropit egy felvágós vacsorára, hogy aztán megírhassa a blogján vagy valamelyik újság hasábjain, hogy milyen szar is volt valójában. És nem kultúrasszony az sem, aki nem képes otthon legalább huszonöt színben és ízben macaront varázsolni a családi asztalra, miután este hazaér a munkából.

Emberek, élvezzük az életet! Élvezzük az ételeket – kinek mi és hogyan ízlik! És ne akarjuk elhitetni senkivel, hogy az ételre költött több pénzzel, vagy minél több kimondhatatlan szót tartalmazó fogások fogyasztásával bármennyivel is boldogabb lesz.

Haute cuisine

A képek forrása:

Nézd meg ezeket a recepteket is!

3 hozzászólás

  1. Barta Anett szerint:

    Inkább leszek ételsznob, mint egy “mindent felzabálok amit elémraknak” kielégítetlen éhségű mélyverem. De hát a férfiaknak ezt lehet magyarázni ugye…:)).

  2. bikmakk szerint:

    Nos, ezzel a poszttal száz százalékig egyet értek. Mintha saját magam írtam volna. Grat.

    Ugyanakkor az arany középút itt is – mint másutt az életben oly gyakran – fontos: az a kulturmisszió, amit pl. a Magyar Gasztronómiai Egyesület pár éve felvállalt az igénytelenség ellen, az igenis nagyon fontos. Talán némileg sznobok. Néha magas lóról beszélnek. Van, hogy elvetik a sulykot. De az általuk felvázolt ideáltipikus magyar vendéglátásból ihletet merítve a “létező gasztronómia” még akkor is sokat nyer, ha felét vagy negyedét valósítja meg annak, amit Molnárbé meg a többiek vizionálnak. És nem a pénzről van szó. Nagyon nem. Olcsón is lehet jót főzni, jót enni. Főleg, hogy a rossz ételért kidobott pénz a legdrágább. Helyi alapanyagok, szezonális receptúrák, saját készítésű termékek az ipari hulladékkal szemben. Nagyjából ennyi. Ja, és folyamatos minőségellenőrzés. Megújulás. Tanulni, tanulni, tanulni. Ebben az egyszerű gasztrobloggereknek is iránymutató szerepük van, hisz ők egyfajta kapcsot képeznek a teoretikusok és a háziasszonyok között. Ez utóbbiak arra használják az internetet, hogy recepteket keressenek, inspirációt merítsenek, De nem mindegy, hogy milyen minőségű tartalom tárul eléjük. Ha a gasztrobloggerek autentikus forrásból merítkeznek és a minőséget tűzik ki maguk elé, akkor a megújulás afféle “versunkenes Kulturgut” formájában alakot ölt a lakótelepi konyhák lábosaiban. És az mindenkinek jó.

    Bocs, kicsit sok vörösbort ittam, de talán értehető, hogy mit akarok mondani. 🙂


Recept keresés

Nemzeti ételek a Facebookon!